Lutra

Alámerülés a vidrába.

 

Forrás: http://keszegagnes.blogspot.com/

http://1.bp.blogspot.com/_Nmz2Z-Iq-mw/Svb3NJWUQ1I/AAAAAAAAA1w/O85GqHA5NhU/s1600-h/vidrakolyok+jatekai.jpg

 

1 komment

 

Nincs bennem előítélet a folytatásokkal kapcsolatban. Nem zavart különösebben, hogy Robert Leeson megírta R. L. Stevenson kincses sziget-könyvének a folytatását, vagy hogy Dékány András Robinson utolsó kalandja címmel írt könyvet valamikor régen. Végül is az, ahogy egy-egy író továbbszövi egyik-másik regényének a cselekményét, hasonló módon működik – az, hogy például Asimovnál a robotregények és az Alapítvány-trilógia egybeértek, eléggé merészen írja át visszamenőleg magát az Alapítvány-trilógiát is. Verne is egészen sajátos ötlettel fércelte össze A rejtelmes sziget című regényében a Nemo kapitány és a Grant kapitány gyermekei történetét. Ezekben az esetekben persze maga a szerző írja tovább a történetet, neki inkább elnézi ezt az olvasó. Egy folytatás akár jól is sikerülhet, még ha nagy valószínűséggel nem is fogja überelni az eredetit.

A Micimackót persze nem az 1956 óta halott Alan Alexander Milne, hanem David Benedictus írta tovább Return to the Hundred Acre Wood címmel, és az angol eredeti után egy héttel már a magyar fordítás is a boltokban volt. Valószínűleg a „felismerhetőség” (tehát az eladhatóság) miatt lett a magyar fordítás címe Micimackó visszatér.

A Milne-történetekkel már akkor egészen különleges viszonyba kerültem, amikor még nem én olvastam őket, hanem nekem olvastak belőlük. Ráadásul Benedictus történetében épp egy vidrával bővült a Százholdas Pagony-lakók csapata. Világos, hogy ezt a folytatást nem lehetett kihagyni.

A Milne-féle Micimackó (pontosabban: a Micimackó kuckója) ott ér véget, hogy Róbert Gida elmegy az Erdőből. Vélhetőleg felnőni. Vagy iskolába. Mindenesetre oda, ahol már nem nagyon engedik Semmit csinálni. Azon a ponton elképzelhetőnek tűnik, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen, még akkor sem, ha Róbert Gida esetleg visszatér majd az erdőlakók közé.

A továbbíró számára a nagy kérdés tehát az, hogy milyen legyen az az új történet, amelyben esetleg már nem olyanok a dolgok, mint régen. Miközben mindennek felismerhetőnek kell maradnia.

Benedictus jó mesterember: a Milne által kitalált figurák jellemvonásai, beszédmodoruk, és általában a könyv stílusa, hangneme felismerhető: követi az eredetit. Mi az, ami első látásra is megváltozik? 1. Róbert Gida „öregszik” egy évet: vakációra tér haza az iskolából. A könyv rajzain is nyúlánkabb, nagyfiúsabb, mint korábban. 2. Micimackó állítólag (a könyv reklámkampánya szerint) felszedett néhány kilót. Ez is legfennebb a rajzok szempontjából fontos. 3. Micimackó és Malacka együtt laknak. Malacka házába Bagoly költözött be. Úgy, ahogy ezt a Micimackó kuckója kilencedik fejezetének végén már megtudhattuk, de látni nem nagyon láthattuk. 4. Felbukkan egy új szereplő: Lottie, a vidra. A magyar változatban Vilma névre hallgat. A fordítói döntés mögötti érv valószínűleg az lehetett, hogy a „vidra” szó hangalakjához legközelebb álló magyar női név a Vilma, angolul pedig a becézett vidra valószínűleg „ottie” volna, amelyik közel áll a „Lottie”-hoz. A döntés elfogadható, bár a „Lotti” szerintem jobban talált volna a figurához, aki kicsit egoista, kicsit exhibicionista, de a csapatépítő tréningekben igencsak benne van. Szerintem Benedictus egy amerikai cheerleader-ről mintázta. A „Lotti” név nem hangzott volna idegenül Kästner regénye miatt, és egyébként a korábbi Micimackó-fordításokban is megőrződtek angol nyelvi nyomok például Kanga nevében. De ez kevésbé lényeges, és, ismétlem, elfogadható döntés.

A gond az, hogy a történetek nem elég erősek. Krikettjáték és szabályai? Népszámlálás az Erdőben?? Tanórák??? Helyesírási kvíz???? Az alapkonfliktus mindannyiszor ismétlődik: az állatok nem igazán értik, mire jó az egész, és nem tudnak megfelelni az elvárásoknak, mint ahogy az már indulásból sejthető. Ha az volt itt a tét, hogy az „iskolai” világ kellékei szembesítődjenek a Százholdas Pagony világával, akkor ez kicsit lapos konfliktus. Egyedül a krikettjáték szabályainak egyoldalas ismertetésekor érezheti azt az olvasó, hogy Róbert Gidának ez tényleg fontos, s a lelkesedése, ha a szavaiból nem is, de a gesztusaiból átragad a többiekre. Valamit játszanak is aztán, ami valószínűleg emlékeztet a krikettre, néhányan jól is érzik magukat, miközben játsszák, szerethetően csetlenek és botlanak.

A könyv vége felé egy földrajzlecke is beúszik a konfliktusok közé, mégpedig az, hogy a Tigrisek Afrikában élnek-e vagy Ázsiában. „Szerencsére” közben Tigris túl sok szedret eszik, úgyhogy a cselekménynek egy másik szála is kialakul, amelyben Tigris nagyokat böffent. Hiába figyelmeztette Vilma, hogy a szeder piskótatésztával és vaníliasodóval a legfinomabb.

A „legklasszikusabban” micimackós történet egyértelműen az, amikor negyven napon és negyven éjszakán át nem esik az eső, és vizet kell szerezni. (Ez a Milne-féle árvíz és a Malacka-hőstettek epizódjainak sajátos ötvözete. Sok víz helyett kevés víz, Malacka hőstetteinek megéneklése helyett Malacka hőstettének háttérbe szorítása.) Az iskolás konfliktust szerencsésen megússza, de eléggé Micimackó-idegen kiindulópontú történet az, amelyikben Micimackó elindul, hogy megköszönje a méheknek, hogy azok mézet készítenek, s ennek fejében ajándékot akar nekik vinni. Egy ilyen ötlet után egy feldagadt orr a minimum, ami jár az ötletgazdának…

Aztán Bagoly író akar lenni, és erről minden erővel le akarják beszélni a többiek – nem is igazán érthető, hogy miért.

Nagyjából a könyv közepén, ennél a Bagoly-epizódnál derül ki, hogy mi a fő gond Benedictus könyvével: az, hogy mindegyik fejezetben mindegyik figurát megpróbálja felléptetni. Visszagondolva a Milne-történetekre, ez korántsem volt erős szabály: egy történet magától értetődő természetességgel állhatott annyiból is, hogy Micimackó és Malacka lábnyomok után vadásznak a hóban, és Róbert Gida nézi őket – nem volt szükség a többiekre. A Benedictus-könyv hatodik fejezetében Bagolyt a „közösségi életbe” próbálják mindenáron beráncigálni vagy visszaráncigálni – hiányozna a csoportképről, amelyiknek abban a fejezetben is létre kell jönnie, ahogy mindegyikben a Micimackó visszatér lapjain. A Nagy Csoportos Összejövetelek épp amiatt veszítenek a súlyukból ebben a könyvben, mert gyakorlatilag minden fejezetben sor kerül rájuk. „Mind együtt vagyunk és mind hepik vagyunk” – mintha ennél valamivel többről szólt volna a Milne-féle Micimackó.

Jól észrevehető az is, hogy Benedictus könyvében megritkultak a Micimackó-féle zümmögések és dalok. A Milne-könyvekben szinte mindegyik fejezetben felbukkantak, „csak úgy” – és megadták azt a nonszensz-alaphangnemet, amelyikre nagy természetességgel épülhettek rá a történetek. A Micimackó humoráról nem igazán lehet beszélni a Micimackó-dalok nélkül. Az új kötetben igazából kétféle dalocska bukkan fel (összesen öt darab): három klasszikus panegirikusz (Vilmának, Malackának illetve Róbert Gidának címezve), és két nóta a mézről és annak fontosságáról. Ez így kevés – és nem mennyiségi szempontból, hanem azért, mert így elsikkad valami lényeges az eredeti történetek hangneméből.

A felbukkanó vidra egy kis üdeséget hoz a történetbe: ő is menedzser-típus, mint Nyuszi, csak lazább és érzelemközpontúbb. Igazán nyomasztó lenne, ha minden sikerülne neki, de szerencsére nem úgy alakulnak a dolgok. Így egyszerűen csak szerethető, ugyanúgy, mint a többi Pagony-lakó, akik távolról sem tökéletesek.

A Micimackó visszatér szerintem kudarc, de nem azért, mert eleve kudarcnak kellett volna lennie. Azért kudarc, mert a felszínen mozog – a figurák jellemének reprodukálásán és a stíluson nem jut túl, a saját hozzájárulás pedig (1. maga a cselekmény; 2. az „együtt vagyunk”-ideológia; 3. az iskolai világ és a játékvilág konfliktusa) keveset nyújt. Még akkor is, ha ebbe a kevésbe egy vidra is beletartozik. :-)

A legtöbb, amit várhatunk tőle, az, hogy újra és más szempontból hívja fel a figyelmet az eredetire.

 

(David Benedictus: Micimackó visszatér. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2009. Fordította Révbíró Tamás)

még nincsenek kommentek

Egy Lottie nevű vidrát iktat be az október 5-én megjelenő "hivatalos" Micimackó-folytatás, a Return to the Hundred Acre Wood a korábbról ismert karakterek közé, Lottie a címlapon is látható. A könyv szerzője "persze" (és sajnos) ezúttal nem A. A. Milne, hanem David Benedictus.

Október 5 után tehát folyt. köv. :)

 

 

Forrás: Sky News

 

UPDATE: Róbert Gida bebiciklizik + link a könyv első fejezetéhez:

 

 

1 komment

 

Manuel Agüelar: Óda Leonor Finihez

"A gyermekek elmeszesítették fogukat
gondosan szétzúzták combjukon
és kőolajba szórták kétségbeesésükben
egyazon folyó hullámai egyazon tér hullámai
szemük mint a kút
teli csillogó vidrával
homlokuk pirosan csíkozott
egyazon folyam hulláma egyazon éj hulláma
amint éjébe visszatér"

Erdélyi Éva fordítása

 

Manuel Agüelar: L'ode a Leonor Fini

"et les enfants calcinaient leurs dents
et les écrasaient soigneusement sur leurs cuisses
les émiettaient avec désespoir dans du pétrole
vagues d'un meme fleuve vagues d'un meme espace
leurs yeux comme des puits
bourrés de loutres scintillantes
leurs fronts tigrés de rouge
ils revaient ils revaient
vagues d'un meme fleuve vagues d'une meme nuit
retournant a leur nuit."

 

(Forrás: Az ismeretlen francia költészet. Index röpirat- és vitairat könyvtár 19-20.)
(A kép forrása: http://www.leonor-fini.com/Versionanglaise/index_a.htm)

még nincsenek kommentek

Forrás: http://farm1.static.flickr.com/174/437226983_977dca0136.jpg?v=0

 

Láttak már vidrát vízbe merülni? Úgy csinálja, mint egy kéz.

 (Henri Michaux: Az urd emberek. In: HM: Fészkelődik az éj. Ford. Juhász Katalin. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2002. Részlet)

még nincsenek kommentek

1. Vidrapark-tábla az út mentén

 

2. Vidrapark-tábla a bejáratnál

3. Innen fog előbukkanni a vidra

4. Előbukkan, ennivalóra számít

5. Eltűnik a kavargó vízben

 

Helyszín: Vidrapark - Lábod, Petesmalom

http://www.utazzitthon.hu/labod_petesmalmi_vidrapark.html

1 komment

 

 

 

A vidraszobor hasában megfogant kölyök
lassú növekedésnek indul,
lábakat, fogakat és a hőérzékelést könnyítő
szerveket növeszt magának,
kivárja a megfelelő pillanatot,
s izzik, mikor előbukkan:
lélegző, csapkodó, fölhevített kődarab,
sistereg, ahogy a vízbe zuhan,
és elnyeri végső alakját.

még nincsenek kommentek

 

még nincsenek kommentek

 

 

 

– Vedd ezt az íjat – mondta a Bagoly –, ennek bűvös ereje van. Most már lesz egy íjad, amelyik nem törik el, és egy jó, egyenes nyílvessződ. Ereszkedj le a hegyről, amíg egy folyóhoz nem érsz. Sötét lesz, amikor eléred a folyót, de meg fogod találni az utat. A víz mellett egy magas nyárfát fogsz találni. Onnan lefelé indulj el a víz mentén, és egészen addig menj, amíg nagy loccsanásokat nem hallasz a vízből. Ahogy meghallod a csobbanásokat, azonnal ki kell lőnöd a nyílvesszőt a zaj felé. Gyors legyél, mert ha tétovázol, soha nem hagy el a balszerencse. Ha azt teszed, amit mondtam, akkor sikerül lelőnöd azt, aki a vízben pancsol. Vedd magadhoz a prémjét, és ruhaként hordd a testeden. Az a bőr, meglátod, szerencsés emberré tesz majd. Mindenkit azzá tesz, és a népednek is elmondhatod, hogy ez rájuk is érvényes. Most pedig eredj: mindjárt felkel a nap, nekünk pedig aludnunk kell.

A fiatalember magához vette az íjat és nyílvesszőt a bottal együtt, amelyet a Hódtól kapott, és elindult. Egész nap úton volt, késő éjjel végül megérkezett a folyó partjára, a nyárfát is ott találta, ahogy a Bagoly mondta neki. Lefelé indult a parton, könnyen megtalálta az utat. Hamarosan nagy loccsanásokat hallott a vízből, ő pedig zipp, kilőtte a nyílvesszőt a zaj felé. Erre minden elcsendesedett. Ott állt mozdulatlanul egy darabig, de nem látott és nem hallott semmit. Aztán a hold előbújt egy felhő mögül, és éppen ott, ahol a fénye ráhullott a folyó vizére, egy állat teteme lebegett a felszínen. A bűvös bot segítségével a fiatalember könnyedén begázolt a vízbe, megragadta az állatot a lábainál fogva, és partra húzta. Egy Vidra volt, és a fiatalember azonnal megnyúzta és magához vette a bőrét.

A bozótban egy Farkas állt, bizonyára a Vidra húsára várt. A fiatalember vonakodás nélkül adta oda neki a húst – eszébe jutott az élelem, amelyet a Farkas küldött számára a Kojottal. A frissen lenyúzott vidrabőrt a fiatalember vállára terítette, és könnyű szívvel indult el hazafelé. Előbb azonban táborhelyet keresett magának, és megpihent. Aznap éjjel végre álmot látott, és úgy érezte, minden rendben van vele.

Soknapos út után rátalált a törzse falujára, és elmesélte az embereknek, mi minden történt vele. Híres vadász és nagy főnök vált belőle. A legszebb lányt vette feleségül, és mindig jó volt hozzá. Sok gyerekük született, és neve a nagy harcosok sorában maradt fenn a törzs emlékezetében. Ez minden!”

 

Lutra ford.

 

2 komment

 

Sok időbe telt, amíg a fiatalember elég erőt érzett magában ahhoz, hogy közelebb menjen a tűzhöz. Amikor már annyira közel ért, hogy a tűz fénye őt is megvilágította, az Öregember felnézett, és azt mondta:

– Üdvözöllek, fiam, én az Öregember vagyok. Mi járatban vagy errefelé?

Erre a Szerencse-nélküli elmesélte neki is mindazt, amit korábban az öregasszonynak meg a Hódnak meg a Kojotnak, és bizonyítékul felmutatta a botot is, amit a Hódtól kapott.

– Itt ez a pipa, szívj belőle – mondta az Öregember, és odanyújtotta a látogatónak a pipáját. Csöndben pöfékeltek, aztán így szól az Öregember:

– Elmondom neked, mit kell tenned. Ennek a nagy hegynek a tetején szellemlények élnek, a főnökük pedig egy nagy Bagoly. Ő az egyetlen, aki tudja, hogyan szabadulhatsz meg a balszerencsédtől, és el is fogja mondani neked, ha látja rajtad, hogy nem félsz. Vedd ezt a nyílvesszőt, és menj a szellemlények közé. Ne félj tőlük! Ahogy meglátnak téged, tedd le a fegyvered. Most pedig eredj!

A Szerencse-nélküli elindult az éjszakában, a hegyoldalon fölfelé. Nehezen járható úton haladt fölfelé, erős északi szél fújt, arcán és egész testén érezte a hideget. De ő rendíthetetlenül mászott fölfelé, arra, ahol a viharfelhők alszanak, és ahol az örök tél lakik. Nagy hóbuckák magasodtak mindenfelé, a szél feltornyozta őket, aztán sorra a fiatalember arcába vágta a havat, mintha haragudott volna rá. A felhők mocorogtak és köréje gyűltek, az éjszaka így még sötétebbé vált, ő meg úgy érezte, most teljesen kizárták a világból. A hegy csúcsára érve aztán megállt, és megpróbált keresztülnézni a felhőfüggönyön. Hirtelen furcsa dalt hallott köröskörül, azt viszont nem látta, hogy ki énekel. Végül szétoszlottak a felhők, és ő körben ülő szellemlényeket látott: fejük nagy volt és ijesztő. A jeges sziklákon és hóbuckákon ültek, miközben egy harci dalra emlékeztető éneket énekeltek – a fiatalember szíve majdnem megállott a hangzásától. A kör közepén egy nagy testű Bagoly ült, a főnökük. Abban a pillanatban, amikor észrevették a Szerencse-nélkülit, a szellemlények köréje gyűltek magasra emelt lándzsáikkal, és meg is ölték volna, ha a Bagoly rájuk nem kiált: – Állj!

A fiatalember keresztbe fonta mellén a karját, és azt mondta: – Nincs nálam fegyver. Most megnézhetitek, hogyan hal meg egy Feketelábú. Nem félek tőletek.

– Hohó –mondta a Bagoly-főnök –, mi nem szoktunk fegyvertelen embereket legyilkolni. Ülj csak le, és mondd el, mit kívánsz tőlünk. Mit keresel itt egyáltalán? Biztos bajban vagy, hogy idáig jöttél. Gyere, szívj ebből a pipából!

A Szerencse-nélküli neki is elmondta mindazt, amit az öregasszonynak, a Hódnak, a Kojotnak és az Öregembernek, és felmutatta a botot, amelyet a Hódtól kapott, meg a nyílvesszőt, amit az Öregember adott neki.

– Rendben van – mondta a Bagoly. – Segítek neked, de előbb magadon kell segítened.

 

Lutra ford., folyt. köv.

még nincsenek kommentek

 

A fiatalember rögtön indult is. Hosszú léptekkel haladt: fiatal volt és erős. Sokáig ment lefelé a folyó mentén, látott is sok hódfalut, de egyiknél sem állt meg, mert a kunyhókat nem találta elég nagynak. Lába egyre inkább elfáradt – éjjel-nappal ment megállás nélkül –, de nem félt semmitől, és erősen hitte, amit az öregasszony mondott neki.

A harmadik napon aztán egy hatalmas hódfaluhoz érkezett. Itt a kunyhók nagyobbak voltak, mint bármelyik korábban látott faluban. A falu közepén egy óriási farönkökből épített kunyhó magasodott a többi fölé. A föld köröskörül tiszta volt és sima, mint egy emberi tenyér. A Szerencse-nélküli tudta, hogy ez a fehér Hód lakóhelye: tisztában volt vele, hogy megtalálta, hol lakik a világ összes hódjának főnöke, úgyhogy mozdulatlanul állt ott sokáig, majd énekelni kezdte a dalt, amelyet az öregasszony tanított neki.

Hamarosan hatalmas fehér Hód közeledett felé, bundája olyan volt, mint a frissen hullott hó télen, és azt kérdezte tőle:

– Miért énekeled ezt a dalt, testvér? Mit kívánsz tőlem? Soha nem hallottam még ezt az éneket emberi lény szájából; nagy bajban lehetsz bizonyára.

– Én a Szerencse-nélküli vagyok – mondta a fiatalember. – Semmi sem sikerül nekem. Nincs olyan lány, aki hozzám jönne feleségül. Vadászatkor cserben hagy az íjam és a lándzsám. Messzire elkerülnek az álmok, és nincs orvosságom. Az emberek kerülnek, és sajnálkoznak rajtam, ahogy beteg gyerekek fölött szokás.

– Nem lehet könnyű neked – mondta a fehér Hód, az összes hódok főnöke. – Meg kell találnod bátyámat, a Kojotot, ő tudja, hol lakik az Öregember. Segíteni fog rajtad, ha elénekled neki is ezt a dalt, amit most hallottam tőled. Vedd magadhoz ezt a botot is, mert hosszú lesz az út, a bot pedig segít abban, hogy átkelj bármelyik utadba eső folyón anélkül, hogy megfulladnál. Ez minden, amit érted tehetek.

Ment tehát tovább lefelé a folyó mentén a Szerencse-nélküli, és már lemenőben volt a nap a negyedik estén, amikor megpillantotta az egyik közeli tetőn a Kojot körvonalait. Hosszan állt ott és figyelt a fiatalember, aztán énekelni kezdte a dalt, amit az öregasszony tanított neki. Mikor befejezte az éneket, a Kojot közelebb jött és megkérdezte:

– Mi a baj? Miért énekled ezt a dalt? Soha nem hallottam még ezt az éneket emberi lény szájából. Mondd, mit kívánsz tőlem?

A Szerencse-nélküli elmondta neki is mindazt, amit korábban a Hódnak, és a botot is megmutatta neki, hogy alátámassza a mondottakat.

– Éhes is vagyok – tette még hozzá a Szerencse-nélküli – mind elfogyott már a szárított hús, amit az öregasszonytól kaptam.

– Várj meg itt – mondta erre a Kojot. – Bátyám, a Farkas épp most ejtett el egy kövér őzsutát, remélem, ad egy kis húst, ha elmondom neki a történetedet.

El is ment a Kojot húsért, és amíg odavolt, a fiatalember egy hűvös patak vizében áztatta a fáradt lábait. A Kojot gyorsan visszaért a hússal, a fiatalember pedig tüzet gyújtott és még mielőtt jól átsült volna a hús, mohón enni kezdte – nagyon éhes volt már. Mikor befejezte az evést, így szólt a Kojot:

– Most elvezetlek oda, ahol az Öregember lakik, gyere velem. – És elindultak, bár egyre sötétebb lett időközben. Megállás nélkül mentek mezőkön és hegyeken keresztül, hatalmas erdőkön és folyókon át, míg végül egy magas hegyhez értek. Az oldalában egy barlang bejárata látszott.

– Ha bemész, ott majd megtalálod az Öregembert, és ő elmondja majd, amire kíváncsi vagy. – szólalt meg a Kojot.

A Szerencse-nélküli hosszan tétovázott a bejárat előtt, mert félt kissé; amikor pedig a Kojottól kért volna még egy kis bátorítást, észrevette, hogy egyedül van: a Kojot már messze járt.

Lassan és óvatosan lopódzott be végül a barlangba a fiatalember, kezével tapogatva ki a helyes irányt a sötétben. A szíve úgy vert, mint a tamtam-dob tánc idején. Végül egy tüzet pillantott meg mélyen a barlang belsejében.

A barlang falain árnyak táncoltak, úgy mondják, a szellemek táncolnak így; a fiatalember félve haladt előre. Ahogy közelebb ért a tűzhöz, észrevette, hogy egy ember ül mellette. Haja fehér volt, mint a hó, és nagyon-nagyon hosszú. Arca ráncos volt: nyomot hagytak rajta az évek. Teljesen meztelenül ült a tűz fényében.

 

Lutra ford., folyt. köv.

még nincsenek kommentek

 

„Biztosan tudjátok, hogy a vidrabőrnek bűvös ereje van. Láthattátok, amint a harcosaink olykor magukra öltik – úgy gondoljuk mindannyian, hogy az szerencsét hoz. Azt viszont nem tudjátok még, miként vált számunkra bűvös erejűvé a vidrabőr, úgyhogy most elmondom nektek, jól figyeljetek.

Réges-régen, jóval azelőtt, hogy nagyapám megszületett volna, élt egy törzsünkbéli fiatal férfi, aki mindenben ügyetlen és szerencsétlen volt. Nem akadt olyan lány, aki feleségül ment volna hozzá, mert ő nem volt képes annyi vadat elejteni, amennyiből egy egész család elegendő táplálékhoz és ruhához juthatott volna. Ha vadászni indult, törött íjjal érkezett haza, vagy a lándzsáját veszítette el. Ha nem a fegyvere hagyta cserben, akkor a lova botlott meg, s ő csúnyán összezúzta magát. Az emberek széltében-hosszában beszélték róla, hogy nincs szerencséje semmiben, és hiába volt amúgy jóképű fiatalember, egyetlen barátja sem volt – mindenki kerülte a társaságát a balszerencséje miatt. Azt remélte, ha álmot lát, és abban megálmodja saját orvosságát, elhagyja a balszerencse, de az álmok is messze elkerülték. Megkeseredett ember lett belőle, és mindenki sajnálta. Végül is ráragadt a név: Szerencse-nélküli – és ennek épp eléggé szerencsétlen hangzása volt. Gyakran lehetett őt látni, ahogy egyesül kóborol. Egy reggel egy öregasszonnyal találkozott a folyóparton, aki épp tűzifát gyűjtögetett. A Szerencse-nélküli már éppen elhaladt volna mellette, amikor az megszólította őt:

– Miért olyan bánatos az a csinos képed? És miért néznek olyan szomorúan azok a ragyogó szemeid?

– Hát azért – mondta a fiatalember –, mert én vagyok a Szerencse-nélküli. Mindig csak baj van velem, és semmi értelme, hogy tovább éljek, ezt már nem lehet kibírni.

– Gyere velem – mondta az öregasszony, és a fiatalember elindult a nyomában. Az öregasszony leültette őt magánál, majd azt mondta neki: – Figyelj rám. Először is meg kell tanulnod egy éneket: ezt, amit most elénekelek neked. – És egy különös dalt kezdett énekelni, majd újra és újra elénekelte, egészen addig, amíg a fiatalember pontosan meg nem tanulta.

– Most pedig tedd azt, amit mondok neked, és meglátod, a szívedből egy napon kiköltözik a szomorúság. – Előhúzott a ruhája alól egy pár mokasszint és egy kisebb zsáknyi szárított húst. – Húzd fel ezt a mokasszint –, mondta –, és legyen ez a zsákocska hús az útravalód, mert messzire kell menned. Indulj el a folyó mentén lefelé, amíg el nem érkezel a hódok falujához. Nagy és díszes kunyhókat fogsz ott látni, erről rögtön felismered. Amikor odaérsz, várj ott jó sokáig mozdulatlanul, majd énekeld el a dalt, amit most tanítottam neked. Mikor befejezted az éneket, egy nagy fehér Hód jön majd oda hozzád, a világ összes hódjainak főnöke. Ő igazán bölcs, és el fogja mondani neked, mit kell tenned, hogy elhagyjon a balszerencse. Én már nem segíthetek neked tovább, de tedd csak meg, amit a Hód mond neked, anélkül, hogy fölöslegesen kérdezősködnél. Most pedig eredj, és ne félj semmitől!

 

Lutra ford., folyt. köv.

 

(Forrás: Frank B. Linderman: Indian Why Stories)

még nincsenek kommentek

 

Augusztusban mikor bikákkal telik meg az égbolt
leszáll egy sas a szomszédunkban
s az első telefontól siet is tudtomra adni meglátogat

 

Csodálatra méltó tűzimádó akit tűzvészek üldöznek
és fekete a derű amit szárnyán hordoz
zaklatottan érkezik mert elkerülhetetlenül felcsapó lángokat jósoltak neki
s ő egy kartéziánus madár szigorú iskolák végzettje
nehezen viseli hallgatásaimat
de tudja szemhéjunk alatt ugyanazt a jelet viseljük
és ugyanazt az aranyat érezzük térdeinken

 

Ember és madár hosszan elüldögél s társalog
két karosszékbe mélyedve
és közben szerelmem csöndes mozdulatokkal idézi meg
az éjszaka megnyugtató archetípusát

 

Persze elmondhatnám neki hogy egy karót döftem a gomolygó ködbe
hogy a vidra újra szólított ma éjjel

 

megmutathatnám neki a vakond negyedik jelét meg a csalán józan válaszát
de a helyek ahol én járok tán ismeretlen szigeteknek tűnnek neki
ezért lassan mozdítja csak meggyulladt szárnyát
és bemenekül a nyugtalanság szigorú geometriájába

 

Karosszékeinkben ülve hosszan diskurálunk
s odakinn a kutyáim megrozsdáznak az éjszakától

 

Lutra ford.

 

Eredeti megjelenési helye: Vulturi în vacanţă. In: Gellu Naum: Vasco da Gama şi alte poheme. Humanitas, Buc., 2007.

még nincsenek kommentek

Miképpen a sziklák mozgásához képest
gyors a fák mozgása mint a fénysugár
Miképpen a virágszirmok mozgásához képest
gyors az ember mint a fénysugár
éppoly gyors az emberi mozgáshoz képest
a szarvas futása.

 

Jöjjetek hát, mondom néktek, vegyük űzőbe a szarvast
változtassuk meg időnket facsarjuk ki másodperceinket
Jöjjetek hát, mondom, ne legyen bennetek szánalom
vegyük űzőbe a szarvast, rövidítsük le a hónapokat
zsugorítsuk homokszemnyivé az évet
Öljük le a fürgelábú szarvast!

 

Csontjaiból faragjunk házunknak tartóoszlopot
bőréből készítsünk háztetőt
húsát benn fogyasszuk el
az esküvőnkön.

 

Miképpen az ember mozgásához képest
a füvek mozgása lassúnak látszik
Miképpen a fenyők mozgásához képest
a kövek mozgása lassúnak látszik
éppoly lassú s még a moccanatlan kőnél is lassúbb
a Vidrás folyó melyben ott úszik a vidraszerű hal

 

Jöjjetek hát, mondom néktek, fogjuk ki a Vidraszerűt
egyenesítsük ki az időt s nyújtsuk meg másodperceinket
fogjanak be mindent mint a megáradt víz
s a nappal határát toljuk túl az éjszakán
A Vidraszerűt, mondom, döfjük át a szigonyunkkal
Öljük le a Vidraszerűt ki ott úszik a Vidrás folyóban!

 

Csontjaiból faragjunk házunknak tartóoszlopot
pikkelyeiből készítsünk zsindelyt
s húsát benn fogyasszuk el, az esküvőnkön,
ezt mondom néktek.

Lutra ford.

 

Forrás: http://www.poeziile.com/autori/Nichita-Stanescu/sagetarea-cerbului-streti72.php.

még nincsenek kommentek

 

Afféle történelmi műemlék Shetlandban: vidraháznak hívják. Kőből építették, olyan, mint egy kisebb mesterséges barlang, és a vidraprém-kereskedelem virágzása idején használták. A fából készült csapóajtók az idők folyamán elkorhadtak és eltűntek. A ma is látható vidraházak között több száz évesek is vannak, az emberek már nem használják őket, csak a vidrák húzódnak be néha ma is az üregeikbe. Grönlandban hasonló építményeket használnak a sarki rókák csapdába ejtésére, a „vidraház” tehát alighanem a régi viking civilizáció maradványa.

 

(Forrás: Hans Kruuk: Otters. Ecology, behaviour and conservation. Oxford University Press, New York, 2006.)

2 komment